Mit értünk el a válságkezelés terén eddig és miért maradt fenntarthatatlan a helyzet?

Az Európai Központi Bank három éves futamidőre durván egy billió eurót pumpált a bankokba (két ún. Long Term Refinancing Operation útján). Ez elég sok pénz. A bankok ebből részben vettek spanyol és olasz államkötvényt. Megnőtt tehát ezek iránt a papírok iránt a kereslet, felment az áruk, és lement a hozamuk. Az alacsony állampapír-hozamoknak köszönhetően a spanyol és olasz állam viszonylag olcsón jut pénzhez és fentarthatóbb adósságpályára került. Míg novemberben úgy nézett ki, hamarosan Olaszország lehet a következő dominó, ami megbillen, és az ország hamarosan nemzetközi támogatásra szorul, most ez az eshetőség rövid távon nem áll fenn. A két fenti veszélyzóna hozamai egyelőre továbbra is alacsonyak. Attól, hogy összeomlik pár igen jelentős államkötvénypiac, a tavaly novemberi helyzettel ellentétben most egyelőre nem kell félni.

http://www.bloomberg.com/quote/GBTPGR2:IND

A mélyen rejlő problémákra való megoldás viszont igencsak a távolba vész. Az OECD-től szabadon letölthető adatok alapján az egy termelési egységre jutó költségek (unit labour costs) Spanyolországban és Olaszországban az euró bevezetése óta összeségében 30% százalékponttal gyorsabban nőttek mint Németországban. Minél alacsonyabbak ezek a költségek, annál olcsóbban tud termelni egy ország, annál versenyképesebb.*

Mivel Spanyolországban és Olaszországban nőttek a munkaköltségek és saját pénznemük, amit le lehetett volna értékelni, ezeknek az országoknak már nem volt, e két ország az elmúlt tíz évben jelentősen veszített a versenyképességéből. Egyre kevesebben vették az exportjukat és így sorozatosan külkereskedelmi hiány mutatkozott.

http://www.tradingeconomics.com/spain/current-account-to-gdp

http://www.tradingeconomics.com/italy/current-account-to-gdp

Érdemes megnézni, hogy ha a fenti grafikonoknál visszaállítjuk a kezdő dátumot, látható hogy Olaszország az euró bevezetése előtt még külkereskedelmi többletnek örvendhetett.

Ezek az országok évekig többet kaptak a világtól (importáltak) mind amennyit adtak a világnak (exportáltak). Hogyan lehetséges ez? Egy ország csak úgy tud folyamatosan külkereskedelmi hiányt fenntartani, ha ezzel párhuzamosan a külföld egyre több követelésre tesz szert az országon belül. Ezeknek a követeléseknek egy része kölcsön (államkötvény, vállalti hitel), más része tulajdonjog (gyár, autópálya). Mivel senki nem adja szívesen fel mondjuk az autópályáit, a kölcsönök jelentős szerepet játszottak Olaszország és Spanyolország külkereskedelmi hiányának finanszírozásában.

A kölcsönökből finanszírozott külkereskedelmi hiány viszont örökké nem fenntartható. Jön egy olyan pont, ahol a hitelezők úgy érzik, inkább már nem adnak kölcsön, már elég pénzzel tartoznak nekik. Görögország 2010 tavaszán érte el ezt a pontot. A kötvénybefektetők adták az állampapír, a német bankok nem hosszabították meg a görög cégeknek adott hiteleket. Ha megszűnik ez a beáramló pénz, akkor nem úgy van, hogy az ország egyszerűen kevesebbet importál. A kereslet sajnos nem ilyen diszkriminatív, hanem általánosan csökken, és recesszióba taszítja az egész gazdaságot.

A Görögországtól elforduló kötvényesek és bankok után maradó oriási űrt az EU kölcsönei tömték részben be. A veszély pedig novemberben az volt, hogy Olaszországnál vagy esetleg Spanyolországnál is lekapcsolják a villanyt, elapad a piacokról a pénz, és nemzetközi segítségre lesz szükség.

Bár sikeres volt tűzoltás, a spanyolok és olaszok továbbra sem versenyképesek, továbbra is külkereskedelmi hiánnyal küszködnek, és nem látni, hogy ez miért változna meg. Várható a jövöben egy olyan pont, ahol ez a két ország, az EU harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága (!), Görögország útjára lép. Az EU pedig nem fogja örökké tömködni a lyukakat és egyre több pénzt borítani a rendszerbe. A német választóknak ez nem elfogadható.

Vannak probálkozások a versenyképesség visszaállítására, de ha azzal számolunk, hogy legalább 30%-os költségcsökkenés kell, ez kivitelezhetetlennek tűnik. Ha a mai napon Spanyolországban mindenkinek lecsökkentenék 30%-kal a fizetését (egyéként már csak a szakszervezetek miatt is lehetetlen), akkor semelyik spanyol se menne például ettől kezdve étterembe, és az étterem tuladonos kirúgná a pincéreit, akik nem tudnák fizetni a lakbért. Óriási recesszió következne. Persze, nem teljes a kép. A 30%-os bércsökkenéssel párhuzamosan például az éttermi áraknak is csökkeniük kéne, mivel csökkentek a költségek. Kérdés hogy ilyen esetben az árak lefelé mennyire rugalmasak. A közgazdász szakma szerint az árak általonsságban lefelé nem rugalmasak. Nyilván csak nagyon fokozatosan történhet meg a javulás. A történelemben ilyen akcióra még nem volt példa. Eddig mindig a monetáris unió bomlott előbb fel.

* Pontosítva ez csak akkor igaz, ha változatlan a devizaárfolyam. Ha egy országon belül emelkednek a munkaköltségek, de közben leértékelődik a ország pénzeneme, akkor megőrízheti a versenyképességét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.